„TERMÉSZETESEN” címmel volt megtekinthető Molnár Levente fotókiállítása a sátoraljaújhelyi Kossuth Lajos Művelődési Központ Galériájában.

1966-ban születtem Sárospatakon, Sátoraljaújhelyben élek. Már kisgyermekként egészen közeli kapcsolatba kerültem a természettel, mivel édesapám erdész volt, és gyakran elvitt magával a hegyek közé, első sorban a csodálatos Zempléni-hegységbe. Mivel vadászott is, számtalan vadászatnak is részese voltam, így lehetőségem nyílt az állatok viselkedését, szokásait megismerni, a természetben való otthonos mozgást elsajátítani.

Ezeknek a gyermekkori tapasztalataimnak nagy hasznát veszem manapság is, mikor nagyritkán időm engedi, fényképezőgéppel járom a természetet, azzal „vadászom”. Sokan azt gondolják, hogy a természet fényképezőgéppel való megörökítése könnyű műfaj: fog az ember egy fényképezőgépet, elmegy kirándulni, és szép képeket készít. Ez azonban legtöbbször nem ilyen egyszerű. Gyakran előfordul velem, hogy távcsővel több száz méterről meglátok egy állatot, és ilyenkor jön a taktikázás: hogyan tudnék észrevétlenül a legközelebb jutni a kiszemelt vadhoz? Ilyenkor végiggondolom: honnan süt a nap, honnan fúj a szél, merre, milyen tempóban mozog az állat, hol van takarás, ami eltakar. Izgalmas „vadászat” ez, akárcsak az igazi. Egy-egy állat után van úgy, hogy több tucat kirándulást is teszek – ilyen például az „Egy őzbak nyomában” című képem főszereplője, aki régi kedves ismerősöm – bár a többszöri találkozás ellenére igazán jó kép még nem készült róla… Aztán segítségül hívom a vadászatban használatos eszközöket is: az őzeket üzekedéskor csalisíppal próbálom közelebb hívni, a rókákat pedig gyakran sikerül egyszerűen szájjal egércincogást utánozva becsapni. A természetben járva egy-egy táj, forma, szín, állat vagy virág megfog - ilyenkor megpróbálom a látványt képpé komponálni. Erre egy-egy állatfotó esetében nincs túl sok idő, de még egy rohanó állatnál is átgondolom, hogy mikor nyomom le a fényképező exponáló gombját, kiszámítva például, hogy mikor ugrik, vagy esetleg áll meg.

A természet rengeteg csodát rejt, bár azt gondolom, sajnos már nem olyan gazdag, mint gyermekkoromban. Azonban még így is csodálatos, és bizony nagyon szegény ember az, aki nem látja meg szépségét. Ezeknek a „hétköznapi” csodáknak a megörökítése miatt kedvelem annyira a természetfotó műfaját.

Remélem, hogy képeimen keresztül át tudom adni a természet üzenetét, hogy van még mire rácsodálkoznunk és vigyáznunk.